IX.

 

Reggel mindenkin érződött a rosszkedv. John elmondta nekik, hogy Pirrie lelőtte Millicentet, de a gyerekeket abban a hitben hagyta, hogy baleset történt. Rogernek mindent elmesélt, az a fejét rázta.

– Ez aztán hidegvérű alak! Mi aztán jól bevásároltunk ezzel az emberrel, mi?

– Be bizony – felelte John.

– Gondolod, hogy bajod lesz még vele?

– Addig nem, amíg hagyom, hogy a maga útját járja – mondta John. – Szerencsére eléggé szerények az igényei. Úgy érezte, joga van megölni a saját feleségét.

Később, amikor a folyóban mosakodott, Ann jött le hozzá. Megállt John mellett, és nézte a rohanó vizet. A nap besütött a völgybe, közvetlenül fölöttük azonban nagy és sűrű felhők tornyosultak.

– Hova tetted a holttestét? – kérdezte Ann. – Mondd meg, mielőtt leküldöm a gyerekeket mosakodni.

– Messze innen. Nyugodtan leküldheted őket.

Az asszony kifejezéstelen arccal nézett rá: – Elmondhatnád nekem, mi történt. Pirrie nem az a fajta, akinek a kezében véletlenül sül el a fegyver, vagy aki ok nélkül öl.

John elmondta, nem titkolt el semmit.

– És ha Pirrie nem jelenik meg abban a pillanatban?

John vállat vont: – Azt hiszem, visszazavartam volna Millicentet. Mit mondhatok még?

– Semmit. Most már egyre megy. – Hirtelen a férjének szegezte a kérdést: – Miért nem mentetted meg?

– Nem tudtam megmenteni. Pirrie már elhatározta magát. Csak azt értem volna el, hogy engem is megöl.

– Te vagy a vezér – mondta keserűen Ann. – Továbbra is csak állsz majd, és nézed, hogyan gyilkolják meg egymást az emberek?

John ránézett, és hűvös hangon válaszolt: – Azt hittem, neked és a gyerekeknek többet ér az én életem, mint Millicenté. Most is így hiszem, akár egyetértesz ezzel, akár nem.

Egy pillanatig némán néztek farkasszemet, azután Ann lépett egyet feléje. John elkapta. Ann ezt suttogta:

– Kedves, ne haragudj. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. De ez az egész olyan szörnyű és egyre rosszabb. Így megölni egy feleséget… Miféle élet vár ránk?

– Majd ha a Vakvölgybe érünk…

– Pirrie akkor is velünk lesz! Jaj, John, muszáj velünk lennie? Nem… nem veszíthetnénk el őt valahogy?

– Túl sokat szorongsz – nyugtatta John. – Pirrie meglehetősen törvénytisztelő. Azt hiszem, évek óta gyűlöli már Millicentet. Túl sok vérontás történt az utóbbi időben, talán ez ment az agyára. A Vakvölgyben minden más lesz. Meglesz a magunk törvényes rendje. Pirrie alkalmazkodik majd.

– Biztos?

John megsimogatta az asszony karját: – Te hogy érzed magad? Már nem olyan rossz?

Ann a fejét rázta: – Nem annyira. Az ember mindenhez hozzászokik, még az emlékeihez is.

Hét órára indulásra készen együtt voltak valamennyien. Az eget elborító fellegek között kék rések látszottak, de kelet felé húzódtak, és eltakarták a napot.

– Nem valami ígéretes idő – jegyezte meg Roger.

– Túl nagy meleg nem is lenne jó – mondta John. – Hegymászás vár ránk. Minden rendben?

Pirrie így szólt: – Szeretném, ha Jane velem gyalogolna.

Rábámultak. A kérés oly furcsa volt, oly értelmetlen. John nem tartotta szükségesnek, hogy a csapat valami meghatározott rendben gyalogoljon, mindenki úgy bandukolt, ahogy neki tetszett. Jane automatikusan ismét Olivia mellett helyezkedett el.

– Miért? – kérdezte John.

Pirrie rezzenéstelen tekintettel nézett körül a kis körben: – Talán másként kellett volna fogalmaznom. Elhatároztam, hogy feleségül veszem Jane-t, már amennyit ez a fogalom jelent most.

Olivia hangja éles volt, teljesen elütött a saját modorától: – Ne legyen nevetséges! Szó se lehet róla!

Pirrie nyugodtan válaszolta: – Én nem látom akadályát, Jane hajadon lány, én meg özvegyember vagyok.

John tágra nyílt, átható tekintettel nézte Pirrie-t, John képtelen volt bármit is kiolvasni a tekintetéből.

Ann szólalt meg: – Mr. Pirrie, maga az éjjel megölte a feleségét. Ez nem elég nagy akadály?

A fiúk megbűvölten figyelték a jelenetet: Mary elfordította a fejét. John elgyötörten gondolta: ostobaság volt azt hinni, hogy ebben a világban megőrizhető lenne az ártatlanság bármi fajtája.

– Nem – felelte Pirrie –, én ezt nem tekintem akadálynak.

Roger így szólt: – Azonkívül maga ölte meg Jane apját.

– Szerencsétlen szükségszerűségből – bólintott Pirrie. – Biztos vagyok benne, hogy ezt Jane is belátta már.

– Javaslom, egyelőre ne foglalkozzunk a dologgal – mondta John. – Jane tudja a maga szándékait, Pirrie. Gondolkodhat felőlük egy vagy két napot.

– Nem – nyújtotta ki a kezét Pirrie. – Gyere ide, Jane.

Jane csak állt, tovább bámulta. Olivia szólalt meg:

– Hagyja őt békén. Hozzá ne érjen. Már épp elég rosszat tett e nélkül is.

Pirrie oda se figyelt rá. Elismételte: – Gyere ide, Jane. Nem vagyok fiatal ember, nem is különösebben jóképű. De gondodat tudom viselni, s ez több, mint amit fiatal férfiak tehetnének az adott körülmények között.

Ann megkérdezte: – Gondját viselni… vagy megölni?

– Millicent százszor megcsalt – mondta Pirrie –, és most is meg akart csalni. Csak ez az oka annak, hogy most nem él.

Ann ámulva válaszolt: – Úgy beszél, mintha a nők másféle lények lennének, alacsonyabb rendűek.

– Sajnálnám, ha te is így vélekednél, Jane – mondta udvariasan Pirrie. – Gyere velem.

Mind némán figyelték, amint Jane lassan oda lépkedett, ahol Pirrie várta. Pirrie a kezébe vette a lány kezét, és így szólt: – Jól ki fogunk jönni egymással.

– Ne, Jane! – kiáltott a lányra Olivia. – Ne tedd!

– És most indulhatunk, azt hiszem – mondta Pirrie.

– Roger, John! – kiáltotta Olivia. – Lépjetek közbe!

Roger ránézett Johnra: – Nem hiszem, hogy beleszólhatnánk.

– És ha Maryről lett volna szó? – kérdezte Olivia. – Jane-nek ugyanannyi joga van, mint bármelyikünknek.

– Csak az időnket vesztegeted, Olivia – mondta John. – más világban élünk. A lány a saját szabad akaratából ment oda Pirrie-hez. Ehhez nincs mit szólni. Most pedig indulás.

Ann mellette gyalogolt a sínek mentén. A völgy élesen beszűkült előttük, az északra vezető út elébük kanyarodott.

– Van valami iszonyatos Pirrie-ben – mondta Ann. – Hidegvér és kegyetlenség. Szörnyű gondolat, hogy azt a kislányt a kezére adtuk.

– A lány önként ment hozzá

– Mert félt! Ez az ember gyilkos.

– Mindnyájan azok vagyunk.

– Nem ugyanúgy. Meg se kísérelted megakadályozni! Rogerrel megakadályozhattátok volna. Ez nem olyan volt, mint ami Millicenttel történt. Közvetlenül Pirrie mellett álltál.

– És a fegyvere sem volt kibiztosítva. Mindketten lelőhettük volna Pirrie-t.

– Hát akkor?

– Ha tíz Jane-ünk lett volna, és Pirrie mindet megkívánta volna, megkaphatta volna mindet. Pirrie többet ér számunkra, mint amennyit azok érnének.

– És ha Mary-ről lett volna szó, ahogyan Olivia mondta?

– Pirrie rám lőtt volna, mielőtt szóba hozza. Tegnap éjjel is megtette volna, méghozzá könnyűszerrel. Igaz, én vagyok itt a vezér, de a kölcsönös megegyezés tart össze bennünket. Amíg tart ez a megegyezés, egyre megy, hogy a félelem táplálja, vagy nem. Pirrie meg én nem veszélyeztetjük egymást; mindketten tudjuk, hogy a másikra szükség van. Ha bármelyikünk kidől, az kétségessé teszi, eljutunk-e a Vakvölgybe, vagy sem.

Ann feszülten tette fel a kérdést: – És ha odaérünk… vajon kész vagy-e ott elbánni Pirrie-vel?

– Várj, amíg odaérünk, Ann. Ami azt illeti… – John elmosolyodott.

Ann észrevette: – Nos?

– Nem hiszem, hogy Jane az a fajta, aki túl sokáig fél. Majd lerázza ezt magáról. És ha lerázza… nem bíznék rá éjszakai őrködést; Pirrie-nek az a szándéka, hogy vele háljon. Pirrie-ről nehéz elképzelni, hogy túlságosan megbízna valakiben; különben is: egy feleség esetében tévedett már.

– És ha meg akarná is tenni ez a lány – mondta Ann –, mit tehetne? Pirrie-n ugyan nem látszik, de igen erős ember.

– Ez rajtad és Olivián múlik. Nálatok vannak a konyhaszerszámok.

Ann a férjére nézett, el szerette volna találni, mennyire komoly ez a megjegyzés.

– De, csak ha már a Vakvölgybe értünk – mondta John. – Addig Jane-nek mindenképp ki kell bírnia őt.

 

Egyre jobban borult az ég, miközben a Mossdale Headet mászták, záporok csapkodtak az arcukba. Amire a gerincre értek, csak fokozódott, s ők szembeszálltak vele, ám a nyugati ég is feketén és viharosan borult a hullámzó láp fölé. Négy könnyű esőkabát volt a csomagjukban, John úgy határozott, hogy az asszonyok vegyék fel őket. A fiúk szokjanak csak hozzá, hogy megáznak; meglehetős meleg volt, bár a hőmérséklet lejjebb szállt az előző napinál.

Mindjobban zuhogott. Félóra alatt a férfiak és a fiúk is átáztak. John előzőleg átkelt már a Pennineken ebben az irányban, de csak kocsival. Még akkor is elszigeteltségérzet csapta meg itt a hágónál – mint egy táj, amelyből kiirtották az életet –, bár országút és vasútvonal karolta át.

Most megkétszereződött ez az érzés. Aligha létezik elhagyatottabb látvány – gondolta John –, mint egy vasútvonal, amelyen nem halad vonat. Egy mozgó kocsiból is egyhangú volt a láp, ám a szakadó esővel küzdő gyaloglók szemében még sokkal inkább az volt. Maga a láp csupaszabb volt természetesen. Hanga nőtt még, de a nád eltűnt, a sziklanyúlványok csupaszon meredeztek, mint fogak a koponyából.

A délelőtt folyamán több szembejövő csapattal találkoztak össze. Ismét kölcsönös gyanakvás, egymás elkerülése. A három csapat közül az egyiknek a holmija egy szamárra volt rászíjazva. John és a többiek elképedten nézték. Valaki nyilván száraztakarmányon éltben tartotta az állatot még az után is, hogy a többi teherhordó állat elpusztult a nyájjal együtt; ám istállójától távol ez is éhen fog pusztulni.

– A jó öreg szánkutya-technika – jegyzete meg Roger. – Addig tartja az ember, amíg elviszi valameddig, utána megeszi.

– Állandó kísértés minden szembejövő csapat számára – mondta John. – Aligha jutnak messzire vele, amint Dale-be érnek.

– Megszabadíthatnánk őket tőle most mindjárt – mondta Pirrie.

– Nem – mondta John. – Nem éri meg nekünk semmiképp. Van annyi hús nálunk, amennyi kitart az útra, holnap pedig megérkezünk Vakvölgybe. Csak fölös súly lenne.

Nem sokkal később Steve kezdett sántítani, kiderült, hogy feltört a sarka.

– Miért nem szóltál előbb, Steve, amikor megfájdult? – kérdezte Olivia.

A gyerek körülnézett a felnőtt arcokon, és tízéves önbizalma elhagyta. Elsírta magát.

– Nincs ezen mit bőgni, öregfiú – mondta Roger. – Egy felhólyagzott sarok kellemetlen, de nem a világ vége.

Steve nem gyermek módra zokogott, hanem a gyermeki mértéket túlszárnyaló tapasztalat gátjai szakadtak fel. Mondott valamit, Roger lehajolt hozzá, hogy megértse.

– Mi a baj, Steve?

– Ha nem tudok menni… attól féltem, itt hagytok.

Roger és Olivia egymásra pillantott. Roger így szólt:

– Nem hagyunk magadra. Hogy a csudába hittél ilyet?

– Mr. Pirrie is otthagyta Millicentet – mondta Steve.

John bekapcsolódott: – Inkább ne gyalogoljon ezzel a lábbal. Csak rosszabb lesz.

– Majd viszem – mondta Roger. – Spooks, vinnéd a puskámat helyettem?

Spooks bólintott: – Szívesen.

– Te meg én felváltva visszük majd Steve-et, Rodge – mondta John. – Ki fogjuk bírni. Azt játsszuk, hogy kicsi fiú.

Olivia fölajánlotta: – Majd Roger meg én visszük felváltva. A mi fiunk. Vihetjük.

Olivia a Jane és Pirrie ügye óta nem szólt Johnhoz. John így válaszolt:

– Én intézkedem itt, Olivia. Majd Rogerrel visszük Steve-et. Te viheted a csomagot a helyett, aki épp cipeli őt.

Szemük összekapcsolódott egy pillanatra, azután Olivia elfordult.

– No jó, öregfiú – szólt Roger. – Gyere föl.

Ettől kezdve valamivel gyorsabban haladtak, mert eddig Steve visszafogta a tempót, ám Johnt ez nem vezette félre. Nehézségeiket csak növelte az, hogy vinni kellett az egyik utast, még ha az kicsi fiú volt is csupán. Addig gyalogoltatta őket, amíg majdnem Garsdale végére értek, csak akkor hirdette meg az ebédszünetet.

Elállt már a szél, amely arcukba csapta az esőt, ám még mindig esett, kitartóan és egyenletesen. John körülnézett a reménytelen tájon.

– Lát-e valaki barlangot és benne fölhalmozott tüzelőfát? Alig hiszem. Ma hideget eszünk, és vizet iszunk rá. És kissé pihentetjük a lábunkat.

– Nem találhatnánk valami száraz helyet az evéshez? – kérdezte Ann.

Nem messze az út szélén házikó állt. John követte az asszony pillantását.

– Lehet, hogy üres – mondta. – De oda kellene menni, hogy meggyőződjünk erről. És lehet, hogy végül mégse üres. Szívesen vállalok kockázatot, ha valami fontos dologról van szó, például ennivalóról, de félórányi menedékért nem érdemes.

– Davey átázott – mondta Ann.

– Félóra alatt úgyse száradna meg. Márpedig több időt nem szánhatunk rá. – Odaszólt fának: – Hogy vagy, Davey? Átáztál?

– Igen, apa.

– Eressz meg egy száraz kacajt.

Ez régi tréfa volt. Davey megpróbált mosolyogni rajta, John beletúrt a gyerek csuromvizes hajába:

– Nagyon szépen viselkedsz. Igazán.

 

Garsdale-be nyugat felől valaha keskeny legelőcsíkon át lehetett bejutni; ez most az állandó esőtől sártengerré változott, itt-ott tanyaház állt benne. Letekintettek Sedburghre a Rawthey túloldalán, domb és völgy között elterülő városra. Füstréteg húzódott fölötte, s nyugat felé sodródott, a láp széle felé. A falu égett.

– Fosztogatók – mondta Roger.

John a kőből épült város felé fordította látcsövét.

– Az északnyugati emberárba futottunk bele; volt egy plusz napjuk, hogy ideérjenek. Akkor is, ez váratlan. Azt hittem, ezen a részen még nyugalom lesz.

– Talán nincs olyan nagy baj – mondta Roger –, ha egyenest átvágunk északnak, és a magaslaton haladunk el mellette. Fenn a Lune-völgyben talán nincs ekkora baj.

Pirrie így szólt: – Ha egy ilyen város elpusztul, akkor a környező völgyekben is veszedelmes lehet a helyzet.

John az elkínzott városon túlra, a völgy nyílása felé emelte látcsövét, arra, amerre haladni szándékoztak. Valami mozgást látott, de lehetetlen volt kivenni, mifélét. Különálló épületekből füst szállt fölfelé. Volt egy másik út is, a lápon át Kendale felé, de ez is a Lune-on át vezet. S ha Sedburgh elesett, ugyan miért állnának jobban a dolgok jobban Kendale körül?

Pirrie latolgatóan pillantott rá: – Ha megenged egy megjegyzést: úgy hiszem, nem vagyunk eléggé fölfegyverkezve az alant kialakult körülményekhez. Talán el kellett volna vennünk néhány fegyvert attól a szamaras csoporttól, az állattól eltekintve is. Aligha közlekedtek fegyvertelenül, az nagy vakmerőség lett volna.

– Talán nem is olyan nagy a baj, mint ahogy látszik – vetette közbe Roger. – Mindenképp meg kell kísérelnünk a dolgot.

John kinézett arra, amerre a völgyek és folyók összefutnak.

– Nem tudom. Hátha belefutunk valamibe, amivel nem tudunk megbirkózni. És akkor már késő.

– De hát itt se maradhatunk! – vitázott Roger. – És vissza se fordulhatunk. Hát előre kell indulnunk.

John Pirrie felé fordult. Közben döbbent rá: Roger a barátja, de Pirrie a hadsegéde. Mindinkább Pirrie hidegvérében és ítélőképességében bízott.

– Szerintem többre van szükségünk, nem csak puskákra. Nem vagyunk elegen. Ha biztosan el akarunk jutni Vakvölgybe, meg kell szaporodnunk. Mi a véleménye?

Pirrie bólintott, eltűnődött ezen az állásponton. – Készséggel egyetértek. Három férfi már nem elég a védekezéshez.

– Akkor mit csináljunk? – kérdezte ingerülten Roger. – Akasszunk ki transzparenst ezzel a felirattal: „Jelentkezőket felveszünk”?

– Javaslom, tartsunk itt pihenőt – mondta John. – Még mindig a hágón vagyunk, jönnek majd csapatok mindkét irányból a Pennineken át. Nem hiszem, hogy kimondott fosztogatók lennének. A fosztogatók szívesebben járják a völgyeket.

Ismét letekintett az elébük táruló kilátásra. Az még az esőben is festői volt. S lent a házak az esőben is égtek.

Pirrie elgondolkodott: – Rajtaüthetnénk áthaladó csapatokon; van itt elég fedezék hátrább valamivel.

– Nem vagyunk elegen az erőszakos toborzáshoz – mondta John. – Önkéntesekre van szükségünk. Elvégre, ha van fegyverük, vissza kell majd adnunk nekik.

– Hát akkor mit csináljunk? – kérdezte Roger. – Letáborozunk? Az út mellett?

– Igen – felelte John. Végignézett csapzott követőin. – Reméljük, nem túl hosszú időre.

 

Több mint egy órát kellett várakozniuk az első találkozóra – s az is csalódást okozott. Kis csapat kapaszkodott fel a völgyből az úton, szám szerint nyolcan. Négy asszony, két gyerek – egy nyolcévesforma fiú s egy fiatalabb kislány – még két férfi. Két gyerekkocsit toltak, dugig rakva háztartási holmival; amint közeledtek, az egyik kocsiból lepottyant egy serpenyő, és csörömpölve gurult lefelé. Az egyik nő elcsigázottan botladozott le érte.

A két férfi éppen olyan kimerült és rémült benyomást keltett, mint az asszonynép. Egyikük jóval ötven fölött járt; a másik fiatal volt ugyan, de gyönge testű.

Pirrie nézte őket: – Alig hiszem, hogy ezek a hasznunkra lehetnének.

Rogerrel és Johnnal együtt az úton állt, fegyverrel a kézben. A nők és a gyerekek egy közeli, lapos tetejű kőkerítésen pihentek.

– Így igaz – állapította meg John. – Fegyverük sincs, azt hiszem. Az egyik srácnak van egy vízipisztolya.

A közeledő társaság megtorpant a három férfi látványára; de miután suttogva megtárgyalták a dolgot, és visszapislogtak a hamvadó völgyre, mégiscsak elindultak újra. Most még jobban látszott rajtuk, mennyire félnek. Az idősebbik férfi ment elől, igyekezett közömbös arcot vágni – kevés sikerrel. A kislány elsírta magát, az egyik asszony csitítgatta riadtan és óva, mintha attól tartana, hogy a lármával hívják föl magukra a figyelmet.

Amint némán elhaladtak előttük, John arra gondolt, pár napja még milyen természetes lett volna, hogy üdvözöljék egymást, s hogy most ugyanaz az üdvözlés milyen természetellenesen hatna.

Roger halkan megkérdezte Johnt: – Mit gondolsz, meddig jutnak el?

– Valószínűleg lejutnak Wensleydale-be. Nem tudom. Ha szerencséjük van, még egy hétig életben maradhatnak.

– Ha szerencséjük van? Vagy ha pechjük van?

– Igen. Ha pechjük van.

– Úgy látszik, visszafordulnak – mondta Pirrie.

John odanézett. A vándorok talán hetvenöt métert mehettek tovább az úton; most visszafordultak, és feléjük tartottak, még mindig tolták a gyerekkocsikat. Most arcukba kapták az esőt, nem a hátukba, mint eddig. A kislány esőkabátja elállt a nyakánál, matatott rajta, hogy összehúzza, de nem sikerült neki.

A közelükbe érve megálltak. Az idősebbik férfi így szólt:

– Azt szeretnénk megkérdezni, várnak-e valamire idefenn; esetleg van-e valami, amit elmondhatnánk maguknak.

John szemrevételezte a férfit. Kétkezi munkás lehet; az az emberfajta, aki hajlandó egy életen át ellátni gyatra munkáját. Az új körülmények közt magában aligha maradna életben, egyetlen reménye az a lehetőség lehetne, ha a völgynek valamelyik kis Napóleon-forma gengszteréhez kötné a sorsát, aki elfogadná a férfi ügyetlenségét odaadásáért cserébe. Mostani vándorlásával azonban ezt a lehetőséget is föladta.

– Nem – felelte John. – Nincs semmi, amit elmondhatna nekünk.

– Át akarunk jutni a Pennineken – folytatta a férfi. – Úgy gondoltuk, azokon a részeken nyugodtabb a helyzet. Talán találunk ott egy farmot vagy ilyesmit, ami kiesik az útból, s ahol megengedik, hogy dolgozzunk, és enni adnak érte. Nem kérnénk sokat.

Néhány hónappal ezelőtt a vágyálom alighanem egy 75000 font összegű totófőnyeremény lett volna. E főnyereményre körülbelül ugyannyi esélyük lett volna, mint most a sokkal szerényebb remények beteljesülésére. Megnézte a négy nőt is; csak egyikük volt elég fiatal ahhoz, hogy szexuális értékéért életben maradásra számítson, s egyetlen vagyona ez a fiatalság volt. Loncsosak voltak valamennyien. A két gyerek elindult a kőkerítés felé, ahol Ann ült a többiekkel. A kisfiún nem volt cipő, csak átázott fürdőpapucs.

– Akkor menjenek szépen tovább! – szólt rájuk John.

A férfi makacskodott: – Gondolja, hogy találunk ilyen helyet?

– Lehet, hogy találnak – felelte John.

– Ugye, nem tart sokáig ez a rossz világ? – kérdezte az egyik asszony. Roger letekintett a völgybe: – Nem, vége lesz. Majd, ha fagy.

– Maguk merre tartanak? – kérdezte az idősebbik férfi: – Maguk is Yorkshire-be akarnak menni?

– Nem – felelte John –, mi onnan jövünk.

– Ami azt illeti, nekünk mindegy, merre tartunk. Csak úgy gondoltuk, a Pennineken túl nyugodtabb lesz a helyzet.

– Meglehet.

A két gyerek anyja szólalt meg: – Apám azt akarja mondani… gondolja, hogy magukkal tarthatnánk, akármerre mennek is? Így többen lennénk, ha netán bajba kerülünk. Szóval… nyilván maguk is nyugodt helyet keresnek. Maguk tisztességes emberek, nem olyanok, mint azok ott lenn. Tisztességes embereknek össze kell tartaniuk ilyen időkben.

John így felelt: – Ötvenmillió ember él ebben az országban. Ebből körülbelül negyvenkilencmillió tisztességes és nyugodt helyet keres. Nem jut mindenkinek nyugodt hely.

– Igen, épp ezért jobb összetartani. A tisztességeseknek.

– Mióta vannak úton? – kérdezte John.

– Ma reggel indultunk – felelte értetlenül az asszony. – Láttuk a tüzeket Sedburghben, fölgyújtották a Fillins-farmot, amely alig hárommérföldnyire van a falutól.

– Mi három héttel előbb vágtunk neki. Nem vagyunk már tisztességesek. Embereket öltünk meg útközben, és lehet, hogy másokat is meg kell még ölnünk. Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül mennek tovább, ahogy eddig.

Csak nézték. Az idősebb férfi végül így szólt:

– Igen, azt hiszem, így kellett tenniük. Azt hiszem, egy férfinak úgy kell mentenie magát és családját, ahogy lehet. Velem is embert ölettek az első világháborúban, pedig a németek akkor nem is gyújtották föl Sedburghöt, se a Fillins-farmot. Ha meg kell tenni, hát meg kell tenni.

John nem válaszolt. A két kisgyerek a kőkerítésnél együtt játszott a többiekkel, bonyolult akadályversenyt rendeztek, föl-le ugráltak a kőfalra, és körülötte szaladgáltak. Ann észrevette férje pillantását, fölkelt, és odajött hozzájuk.

– Magukkal mehetnénk? – kérdezte a férfi. – Úgy teszünk, ahogy mondják. Én akár embert is ölök, ha szükséges, s a munkából is kivehetjük a részünket. Nekünk mindegy, merre mennek; nekünk teljesen egyre megy. A katonáskodást leszámítva, világéletemben Carbackben éltem. Most, hogy el kellett jönnöm onnan, egészen mindegy, hová megyek.

– Mennyi fegyverük van? – kérdezte John.

A férfi a fejét rázta: – Nincs fegyverünk.

– Nekünk három van, és ezzel kell megvédelmeznünk hat felnőttet és négy gyereket. Még ez se elég. Ezért várakozunk itt: hogy találjunk olyanokat, akiknek van fegyverük, és szívesen velünk tartanak. De utasokat nem vehetünk föl.

– Nem utasok lennénk! Elvállalok én mindent. Tudok lőni, ha kezembe adnak egy fegyvert. Mesterlövész voltam a tüzéreknél.

– Ha maga lenne gyedül, befogadnánk. De hát négy nővel és két gyerekkel… nem vállalhatunk újabb terheket.

Az eső már elállt, de szürke, összefüggő felhőréteg borította az eget, s elég hűvös volt. A fiatalabb férfi, aki eddig nem szólalt meg, megborzongott és szorosabbra húzta magán a koszos esőkabátot.

A másik férfi elkeseredetten kitartott: – Van ennivalónk. Fél oldalszalonna van a gyerekkocsiban.

– Van nekünk is. Öltünk érte, és ölhetünk újra.

– Ne utasítson vissza! – kérte az anya. – Gondoljon a gyerekekre. Csak nem utasít vissza gyerekestül?

– A saját gyerekeimre gondolok – mondta John. – Ha másokra is képes lennék gondolni, embermilliókra gondolhatnék. Ha a maguk helyében lennék, indulnék tovább. Ha rá akarnak találni arra a nyugodt helyre, akkor előbb kell odaérniük, mint a csőcseléknek.

Nézték, értették a szavát, de nem akarták elhinni, hogy visszautasíthatja őket.

Ann megállt a férje mellett, és így szólt: – Magunkkal vihetnénk őket, nem? A gyerekek… – John ránézett. – Igen… még nem feledtem el, amit… Spooksszal kapcsolatban mondtam. Nem volt igazam.

– De – mondta John. – Igazad volt. Most nincs helye a szánalomnak.

– Ne mondj ilyet – felelte iszonyattal az asszony.

John a völgyből fölszálló füst felé mutatott: – A szánalom mindig is fényűzés volt. Ha a tragédia tisztes távolban van, akkor rendjén való, ha egy mozi zsöllyéjéből nézed. És megint más, ha itt van a küszöbön, mindenki küszöbén.

Olivia is odajött már a kőkerítéstől. Jane, aki nem nagyon reagált Oliviára, amióta reggel odament Pirrie-hez, most szintén eljött a kőfaltól, de egyre Pirrie közelében maradt. Az rápillantott, de nem szólt.

Olivia így vélekedett: – Nem tudom, mi baj lenne abban, ha mögöttünk ballagnak. És még segítenek is.

– Fürdőpapucsban hozták az útra ezt a kisfiút – mondta John – ebben az időben. Meg kellene már értened, Olivia, hogy akit a falhoz állítanak, az nemcsak a leggyengébb, hanem a legügyefogyottabb is. Ezek nem segíthetnének nekünk, csak hátráltatnának.

A kisfiú anyja így szólt: – Mondtam a gyereknek, húzzon bakancsot. Csak amikor már jó pár mérföldnyire voltunk a falutól, akkor vettük észre, hogy nem húzta föl. És akkor már nem mertünk visszafordulni.

– Tudom – mondta kimerülten John. – Egyszerűen csak azt mondom: már nem olyan időket élünk, hogy megfeledkezzünk ilyesmiről, hogy ne vegyük észre. Ha maga nem vette észre ennek a gyereknek a lábát, akkor semmi más fontosat se fog észrevenni. És a figyelmetlensége miatt bármelyikünk elpusztulhatna. Semmi kedvem megkockáztatni.

– Roger… – szólalt meg Olivia.

Roger a fejét rázta: – A dolgok megváltoztak az elmúlt három nap során. Amikor Johnny meg én földobtuk azt a pénzt, hogy ki legyen a vezér, én nem vettem komolyan. De most ő a főnök. Ő hajlandó mindenért vállalni a felelősséget, így miránk, többiekre nem hárul belőle. Különben is: alighanem igaza van.

Az újonnan jöttek ámultan hallgatták ezt a szóváltást. Az idősebbik férfi most, látva, hogy Roger is jóváhagyta reményeik elvesztét, elfordult, és a fejét rázta. A gyerekek anyját nem volt ilyen könnyű lerázni.

– Követhetjük magukat – mondta. – itt maradunk, amíg maguk elindulnak, azután megyünk maguk után. Ezt nem akadályozhatják meg.

– Menjenek csak szépen – mondta John. – Semmi értelme a sok beszédnek.

– Nem, maradunk! Nem kényszeríthetnek rá, hogy menjünk!

Pirrie most avatkozott be először: – Nem kényszeríthetjük magukat, hogy menjenek; de arra igen, hogy itt maradjanak, miután mi elmentünk. – Megérintette a puskáját. – Azt hiszem, okosabb lenne, ha most elindulnának.

Az asszony meggyőződés nélkül vitázott: – Úgyse teszi meg.

– De bizony megteszi – mondta keserűen Ann. – Tőle függünk. Induljanak.

Az asszony az arcukba nézett; azután elfordult és a gyerekekért kiáltott: – Bessie! Wilf!

Azok csak kelletlenül váltak el a többiektől. Számukra ez csupán alkalom volt új gyerekek megismerésére, amiből most szüleik szeszélyére megint ki kell szakadniuk, oda kell hagyni az új pajtásokat. Ann nézte, amint közelednek.

– Kérlek… – szólt Johnhoz.

Az a fejét rázta: – Azt kell tennem, ami számunkra a legjobb. Vannak még milliónyian; véletlenül épp ezekbe futottunk bele.

– Az irgalom azoknak jár, akikbe épp belefutunk.

– Mondtam már neked: irgalom, jótékonykodás csak ott lehet, ahol állandó jövedelem van, és elegendő költőpénz. Mi meg tönkrementünk.

Pirrie odakiáltott: – Custance! Nézzen arra, az úton!

Az út úgy háromnegyed mérföldnyire nyílegyenesen húzódott fölfelé. A távolból emberalakok közeledtek feléjük.

Ez nagyobb társaság volt – hét-nyolc férfi asszonyokkal és gyerekekkel. Nyugodtan közeledtek az útdomborulat felől, s még messziről is látni lehetett fegyvereik csillanását.

– Ez kell nekünk – mondta elégedetten John.

– Ha egyáltalán szóba állnak – mondta Roger. – Lehet, hogy olyan fajták, akik lőnek előbb. Talán gyerünk a kerítés mögé, mielőtt szóba elegyedünk velük.

– Ezzel még inkább okot adunk rá, hogy lőjenek előbb.

– Akkor legalább a nőket és gyerekeket küldjük a fal mögé.

– Ugyanaz. Az övéik nyíltan közelednek.

Az előző társaságból az idősebbik férfi megkérdezte: – Magukkal maradhatunk, amíg azok elhaladnak mellettünk?

John már éppen vissza akarta utasítani a kérést, amikor észrevette Pirrie jeladását. Pirrie alig láthatóan biccentett. John megértette: némi átmeneti megszaporodás, ha erőben nem is, de legalább számban: talán erősítheti az alkupozíciót.

– Ha akarnak – felelte közönyösen.

Nézték a csoport közeledését. Egy idő múlva a két gyerek, Bessie és Wilf visszaőgyelgett a többi gyerekhez, akik most is a kőkerítésen játszottak.

A férfiak többsége föl volt fegyverezve. John szeme már kivette a fegyverek fajtáit. 300-as karabélyok, egy 200-as Winchester, meg persze vadászpuskák. Mind nagyobb biztonsággal gondolta: ez az. Épp elég, hogy átsegítse őket bármely káoszon a Vakvölgyig. Csak meg kell győzni őket, ez az egy gond.

Előzőleg azt remélte, hogy az ismeretlenek megtorpannak, mielőtt odaérnek, de azok gyanakvás nélkül és teljes magabiztossággal néztek bármi kihívás elé, s csak jöttek egyre. Tömzsi férfi volt a vezérük, arca vörös, vaskos. Bőrövébe revolver volt bedugva. Egy vonalba került Johnnal és csapatával, akik ott álltak az út szélén. Közönyösen pillantott rájuk. Ez is azt mutatta, hogy nem vetett szemet a fegyvereikre, vagy legalábbis nem annyira, hogy harcba akarna szállni értük.

– Egy pillanat – szólt oda neki John.

A férfi megállt, és tiszteletre méltó megfontoltsággal nézett Johnra. Erős Yorkshire-i tájszólással szólalt meg:

– Akar valamit?

– John Custance vagyok. Egy általam jól ismert helység felé tartunk a hegyekbe. A bátyámnak földje van ott egy völgyben, amely az egyik végén el van barikádozva, a másik végén pedig nincs bejárat. Ha egyszer odajut az ember, egy hadsereg se veszi be. Érdekli?

A férfi gondolkodott, mielőtt megszólalt: – És miért mondja ezt nekünk?

John lefelé mutatott, a völgy felé: – Cudar dolgok történnek odalenn. Ilyen kis csapatnak, mint a mienk, túlságosan is cudarok. Társakat toboroznánk.

A férfi elvigyorodott: – Csakhogy nekünk épp jó így, ahogy van. Egész szépen boldogulunk.

– Most még boldogulnak – mondta John –, amíg akad krumpli a földben, és húst lehet rabolni a parasztházakból. De a hús egykettőre kifogy, és nem lesz helyette újabb. És jövőre krumplit se talál a földben.

– Ezen majd törjük a fejünket, ha eljön az ideje.

– Megmondom én magának, minek jön el az ideje. Az emberevésnek. Van kedve hozzá?

A vezér maga még most is lenézőn ellenséges volt, de John érezte, hogy a mögötte állókra hatottak a szavai. Ez az ember nem sokáig tarthatja egyben a bandáját; lesznek itt különvélemények és ellenvélemények is.

– Lehet, hogy addigra megjön rá a gusztusom – felelte a férfi. – Pillanatnyilag még nem nagyon fűlik hozzá a fogam.

– Magán múlik – mondta John. Nézte a férfi mögött a nőket és a gyerekeket: öt nő volt és négy gyerek; 5-től 15 évesig. – Akik nem találnak maguknak egy kis földdarabkát, azok fenevadakká lesznek, ha ugyan egyáltalán megélik. Lehet, hogy magának megfelel ez. Nekünk nem.

– Megmondom én, mi nem felel meg nekünk, jó uram. A sok szöveg. Locsogásra sose értem rá.

– Még pár év és beszédre sem lesz szükségük – mondta John. – Vissza fognak térni a makogáshoz meg a jelbeszédhez. Én azért beszélek, mert mondanivalóm van a maguk számára. És ha van eszük, belátják: saját érdekükben jobb lesz rám hallgatniuk.

– A saját érdekünkben? Szóval nem is a maguké jár az eszében?

– Bolond lennék, ha nem az járna. De magukkal együtt többre jutnánk. Átmeneti segítséget szeretnénk, hogy eljuthassunk a bátyámhoz. Helyet kínálunk maguknak, ahol szinte békességben élhetnének, és ahol a gyerekeiket úgy nevelhetnék föl, hogy ne vadállatokká legyenek.

A férfi tekintete körülfutott a társain, mintha érezné, hogyan hatottak rájuk John szavai.

– Üres beszéd – mondta aztán. – Gondolja, hogy bevesszük magát, és nekivágunk a hegyeknek ábrándokat kergetni?

– Tud talán jobb helyet? Tud egyáltalán bármilyen helyet, ahova mehetnének? Ugyan mi baja lehet abból, ha velünk tart, és meglátja?

A férfi még mindig ellenségesen bámult Johnra, de zavarban volt. Aztán a társaihoz fordult:

– No, mit gondoltok?

Arcukról nyilvánvalóan előbb leolvasta a választ, még mielőtt megszólaltak.

– Semmi rossz nem lenne benne, ha a végére járnánk – mondta egy sötét, zömök férfi. Egyetértő mormogás hallatszott. A vörös képű visszafordult John felé.

– Jó – mondta. – Elvezethet bennünket a bátyja völgyébe. Majd ha odaérünk, meglátjuk, mit határozunk. Egyébként: merre van?

John nem készült fel rá, hogy elárulja, merre van a vakvölgy, sőt a nevét se akarta kimondani, s már épp készítgette elő a kitérő választ, amikor Pirrie közbelépett.

– Az Mr. Custance dolga, nem a magáé – mondta határozottan. – Itt ő parancsol. Tegye, amit ő mond magának, és nem lesz semmi baja.

Ann méltatlankodva hördült fel, John meghallotta; ő maga se találta igazolhatónak Pirrie arcátlanságát, se amit mondott, se a módját; ez a modor újra csak megerősítheti a másik csapat vezérének ellenérzését. Már épp mondani akart valamit, amivel elveszi a megjegyzés élét, de visszafogta magát, egyrészt, mert úgy vélte, nem tudja helyrehozni a dolgot, másrészt, mert mindinkább megbízott Pirrie ítéletében. Elvégre Pirrie tudja, mit csinál, ez nem vitás.

– Na, ne mondja – szólt a férfi. – Azt tesszük, amit Custance mond? Nagyon téved. Az enyéimnek én parancsolok, és ha velünk tartanak, ugyanez áll magukra is.

– Maga nagydarab ember – állapította meg latolgatón Pirrie –, de ebben a helyzetben jó fejre van szükség. Márpedig nem hiszem, hogy maga az lenne.

A vörös képű a foga közt szűrte a választ:

– Nem tűrök el akármit kicsi gazemberektől, csak mert kicsik. Most nem áll rendőr az utcasarkon. Magam állapítom meg a szabályokat; és az is a szabályaim közé tartozik, hogy a körülöttem lévők tartsák a pofájukat.

Nyomatékul megpaskolta az övébe dugott revolvert. Pirrie ebben a pillanatban emelte föl a fegyverét. A férfi most már komolyan kapott a revolveréhez. A csöve még az öv alatt volt, és Pirrie már tüzelt. A közelről leadott golyó megemelte a férfit, és hanyatt az útra lökte. Pirrie némán állt, készenlétben tartott fegyverrel.

Az egyik nő felsikoltott. John a vele szemközt álló férfiakon tartotta a szemét. Ellenállt a kísértésnek, hogy fölemelje a puskáját, és örömmel látta, hogy Roger se moccant.

Egyik-másik szemközt álló férfi a fegyvere után nyúlt – ám túl gyorsan történt, ami történt. Túlságosan meglepte őket. Egyikük félig fölemelt egy puskát. Pirrie szenvtelenül felé fordult, és ráfogta a magáét, amire az újra leengedte.

– Sajnálatos eset – mondta John. Pirrie-re pillantott. – De a főnöküknek is lehetett volna annyi esze, hogy ne fenyegetőzzék fegyverrel, ha nem biztos benne, hogy elsőnek lőhet. Nos, az ajánlatunk továbbra is fennáll. Aki kész velünk tartani a völgy felé; azt szívesen fogadjuk.

Az egyik asszony letérdelt az összeesett férfi mellé. Fölpillantott:

– Meghalt.

John biccentett. A többiekre nézett:

– Döntöttek?

A zömök férfi, aki az előbb beszélt, így szólt:

– Szerintem ez az ő különvéleménye volt. Én magukkal tartok. Parson a nevem. Alf Parson.

Pirrie lassan, szinte szertartásosan engedte le a fegyverét. A holttesthez lépett, és kihúzta öve alól a revolvert. A csövénél fogva átnyújtotta Johnnak. Azután a többiekhez fordult:

– Pirrie a nevem, ez itt a jobbomon Buckley. Mint mondtam, Mr. Custance a parancsnok. Akik be akarnak lépni kis csapatunkba, nyújtsanak kezet Mr. Custance-nek, és mutatkozzanak be.

Alf Parson engedelmeskedett elsőként, a többiek fölsorakoztak mögé. Szertartás alakult ki itt. Lehet, eljön majd az ideje a térdek meghajtásának, ám ez az ünnepélyes kézfogás épp ilyen világosan mutatta: letétetett a hűségeskü.

John észrevette, hogy az ő számára ez új szerepet jelent, megnövekedett hatalmat. Saját kis csapatának a vezetése, amelybe kezdetben oly véletlenül csöppent, s amelyhez azóta felnőtt, egészen más nagyságrendű volt, mint hogy most egy másik ember követőinek lojalitását fogadta el. Hűbér körvonalai voltak kialakulóban, s őt, magát is meglepte, mennyire kedvére van, mennyire élvezi. Azok a kezüket nyújtották, és sorban bemutatkoztak. Joe Harris… Jess Awkright… Bill Riggs… Andy Anderson… Will Secombe… Martin Foster.

Az asszonyok nem ráztak kezet vele. A férfiak mutatták meg neki őket. Awkright így szólt: – Alice, a feleségem. – Riggs így szólt: – Ez meg az én asszonyom, Sylvie. – Foster, egy vékony arcú, őszülő férfi megmutatta: – Ez itt a feleségem, Holda és a lányom, Holdegard.

– Ez a másik asszony meg Joe Ashton felesége, Emily – mutatta be a síró nőt Alf Parson. – Szerintem, ha túlesik a sokkon, rendbe jön. A férje sose bánt valami jól vele.

Joe Ashton csapatának minden férfi tagja kezet rázott már vele. Az előző csapatból az idős férfi ott állt John mellett. Megkérdezte:

– Nem gondolta meg magát, Mr. Custance? Nem maradhatnék magukkal?

John most értette meg, miként segítette a hűbérúr a maga erőfölényével a gyengét; egyszerű hiúságból. A megkoronázás után az esdeklő koldus hangja még nyájasabb. Furcsa.

– Maradhatsz – mondta. – Nesze. – Odalökte neki a kezében tartott vadászpuskát. – Elvégre gazdagabbak lettünk egy fegyverrel.

Amikor Pirrie lelőtte Joe Ashtont, a gyerekek a kőkerítésnél mozdulatlanná dermedve figyeltek. De hamarosan folytatták a játékot. Az új gyerekek visszarohantak hozzájuk, és kurta bemutatkozások után beszálltak a játékba.

– Noah Blennitt a nevem, Mr. Custance – közölte az idős ember –, ez meg a fiam, Arthur. Aztán itt a feleségem, Iris, meg a testvére, Nelly, a kisebbik lányom, Barbara és az asszony lányom, Katie. A férje a vasútnál volt, odalenn járt délen, amikor a vonatok megálltak. Nagyon hálásak vagyunk önnek, Mr. Custance. Jól szolgáljuk majd önt mindnyájan.

Katie, a fiatalasszony aggodalmasan és békülékenyen nézett Johnra:

– Talán jó lenne, ha megteáznánk, nem? Van egy nagy kannánk, sok teánk és tejporunk, s itt van mellettünk a patak, teli friss vízzel.

– Jó lenne – felelte John –, főleg ha akadna húszmérföldnyi körzetben egyetlen száraz ág is.

– Semmi baj, Mr. Custance. Gyorsforraló is van a gyerekkocsiban.

– Akkor fogj hozzá. Megisszuk a délutáni teánkat, mielőtt útnak indulunk. – Odapillantott Joe Ashton holttestére. – De valaki előbb takarítsa ezt el.

Joe Ashton eddigi követői közül ketten sietve engedelmeskedtek.